Éljen a retró

Az első magyar Táncdalfesztivált  1966 nyarán rendezték meg, amelyet a Magyar Televízió az Erkel Színházból közvetített. A műsorvezetők az egyes elődöntők és a döntő során Takács Mária, Varga József, Lénárd Judit és Tamási Eszter tévébemondók voltak. Ezen a fesztiválon mutatkozhatott be először a nagy nyilvánosság előtt az éppen születőben levő beatnemzedék néhány képviselője, így az Illés és a Metró együttes, Koncz Zsuzsa, Komár László, Kovács Kati és Zalatnay Sarolta.

Helyet kaptak a versengésben a hagyományos tánczene korábbról is jól ismert előadói, úgymint a nők közül Ambrus Kyri, Hollós Ilona, Késmárky Marika, Mátrai Zsuzsa, Mikes Éva, Sárosi Katalin, Toldy Mária, Záray Márta, a férfiak közül Aradszky László, Koós János, Poór Péter, Korda György, Németh József, Vámosi János.
Fiatal előadóként lépett fel Harangozó Teri, a megelőző évi Ki mit tud? egyik győztese, valamint Molnár Piroska, a Színművészeti Főiskola akkori hallgatója, azóta ismert színművész.
Szokatlan, dinamikus hangzást jelentett akkoriban az Illés-zenekar Még fáj minden csók, ill. Kovács Kati Nem leszek a játékszered c. dala, melyek sokakban ellenérzést, még többekben valószínűleg óriási tetszést váltottak ki, hisz mindkét dal a fesztivál egy-egy első és második helyezését érte el.
Ekkor még állványra rögzített mikrofon előtt énekeltek az előadók. A fesztivál idején a versenyző 60 dal közül 28 jelent meg kislemezen. Azokon az estéken, 1966 nyarán milliók ültek a készülék előtt saját lakásukban vagy szomszédaiknál, ahová jelesebb műsorok  esetén átjárhattak, sörrel, sámlival (hogy legyen hová ülniük). Mikor aztán másnap a munkahelyen, a közértben, a strandon megkérdezték valakitől, hogy nézte-e a tévét, föl se merülhetett, hogy visszakérdezzen:Melyiket?? Rögtön volt közös téma.

Megérkeztek az első Tv-készülékek.

Halló fiúk, halló lányok!

Minden jegy elkelt!

Készülékenként két-három fővel számolva kb. 2,33 millió nézője lehetett az első táncdalfesztiváloknak vagy tán még több is. Az utcák mindenesetre kihaltak, amikor fölcsendült Körmendi Vilmos ritmikus szignálzenéje. A műsor népszerűségét jelzi, hogy az 1966-os fesztiválon 144 ezer postai úton leadott szavazatot regisztráltak, 1967-ben pedig, a három elődöntő után (merthogy a zsűri mellett a nézők is juttathattak be dalokat a döntőbe) összesen 649 ezret, elődöntőnként tehát ekkor 200 ezer fölötti szavazószámmal kalkulálhatunk.
A korai táncdalfesztiválok 1966, 1967, 1968  minden szempontból nagyon fontosak voltak: noha nem léteztek még a nézettség mérésének a maiakhoz fogható módszerei, de biztos, hogy a monopolhelyzetben lévő Magyar Televízió legnézettebb műsorai közé tartoztak, s ebből következően pillanatok alatt országosan ismertté és népszerűvé tehették a bennük szereplőket. Annak ellenére, hogy a táncdalfesztiválokat hivatalosan a dalok versenyeiként rendezték meg, a sikert természetesen az előadók aratták le.

Gedeon bácsi, a nők...

A frizura áll, mint a cövek.

.
Nők Lapja címlap a ’60-as évekből.

Minden évben felhívást tettek közzé, mire amatőr és profi zeneszerzők és szövegírók tömegesen küldték be nyilvánosan addig el nem hangzott műveiket, jeligével. 1966-ban 300 szerző 464 számából 64 került képernyőre, 1967-ben már 1374-ből rostálták ki az élő műsorokban bemutatott 60-at. Ezekhez kértek fel énekeseket a zenei szerkesztők, már népszerű előadókat és ismeretlen fiatalokat, többnyire a fesztiválok szervezésében és lebonyolításában részt vevő Magyar Rádió táncdalénekesi stúdiójának éltanulóit. A fáma szerint persze a szerkesztők felismerték a neves komponisták kottáit, de azért bejuthattak kívülállók is: az 1966-os verseny döntőjében a Sztevanovity Zorán és a Metró együttes által előadott Mi fáj? szerzőpárja, Nikolics Ottó és Boros János tudtommal sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem játszott szerepet a hazai könnyűzenei életben, de ma már ugyanilyen ismeretlenül cseng 1967-ből a Vadas Tamás/Varga Kálmán szerzőpáros vagy J. Fülöp G. neve is, pedig előbbiekhez fűződik Szécsi Pál első örökzöldje, a megosztott második díjas Csak egy tánc volt, utóbbihoz pedig Zalatnay Sarolta slágere, a megosztott első díjas Nem várok holnapig. (Az említettek keresztnevei még a témában fellelhető adatokat összegereblyéző kötetben sem olvashatók: Gáncs Dénes, Zoltán János: A dallam diadala " A Táncdalfesztiválok története, 2004.)

Az első autónk.

A Párizsi Udvar régi fényében.

Tilos a parkolás!

Már annak idején is látszott, milyen sokat jelenthet az előadók pályáján az, hogy a Táncdalfesztivál egy országot a képernyő elé szegezett, de ma, harminc-negyven év elteltével teljesen egyértelmű, hogy sokak karrierjét egy életre megalapozta. Jót tett azoknak is, akiket a rádióból már ismertek, és most a hangjukhoz mozgókép is társult (Sárosi Kati, Németh József, Vámosi János, Záray Márta, Koós János, Korda György, Ambrus Kyri, Mátray Zsuzsa vagy az első két fesztivál megosztottan nyertes dalait " Más ez a szerelem, Rövid az élet " előadó Toldy Mária esetében), és sínre helyezte az akkoriban indulókat (Kovács Kati, Szécsi Pál, Máté Péter, Aradszky László, Poór Péter, Harangozó Teri, Zalatnay Sarolta, Koncz Zsuzsa, Dobos Attila, Mary Zsuzsi, Kovács József). Akadtak egyslágeres befutók is (mint 1966-ban Nagy Kati a  Pardonnal, 1967-ben Fenyvesi Gabi az Ádám, hol vagy-gyal, 1968-ban Mary Zsuzsi a Mamával), de mindazok, akiknek sikert hozott a Táncdalfesztivál, attól kezdve a legkisebb község művelődési házában is biztosra mehettek, pontosan tudhatták, melyik dalukat fogadja majd ismerősként a közönség.  A Magyar Televízió kísérleti színes adása 1969 márciusában indult, így a táncdalfesztiválok aranykora még fekete-fehér volt. Biztos akadtak színes darabok is az énekesnők fellépő ruhatárában, de ezt csak a Madách és az Erkel Színház közönsége élvezhette, a képernyőn minden fekete-fehérben jött át. Az első évben, 1966-ban erősen op-art jellegű volt a színpadkép, az énekesek bevonulására szolgáló lépcsőlapok vízszintes tagozású íve a padló körkörös mintázatába kanyarodott bele. Divatba jöttek a sztaniolpapírként csillogó felületek, 1968-ban például ilyen csillámló lapok takarták a nagyzenekari tagok kottatartóit, ezek mögül álltak fel a muzsikusok egy-egy szólisztikus rész előadásához, de a háttérbe is jutott mindig valami ilyesmi.

Tejivó a Móricz Zsigmond körtéren.

Készül a krémkávé.

Egy kis édes félhomályban.

1966-hoz képest 1968 lazább és " a fekete-fehér ellenére is " színesebb összképet mutatott. A beatzenekarok egy külön pódiumon gördültek színpadra, ami mindig olyan hirtelen indult el kifelé, mint egy sportos stílusban vezetett busz, kapaszkodtak is a fiúk orgonába, hangfalba. 1966-ban még állványra rögzített mikrofonnál énekeltek a művészek, szinte mozdulatlanul, legfeljebb a karjukat tárhatták szét teátrálisan, a drámai hatást fokozandó. 1968-ban már  kézi mikrofont használtak, éneklés közben át-átették egyik kezükből a másikba, jóval szabadabban mozoghattak, Mary Zsuzsi toporzékolásra használta miniszoknyás lábait, az Illés három elöl álló tagja a dob ritmusára szteppelt, az Így mulat egy beates magyar úr című ízlésficamot elővezető Syrius muzsikusai népiesen ropták pár másodpercig. Az énekesnők ruhája ez még a szemérmes operatőri és rendezői munka ellenére is alaposan megrövidült, a férfiak látványosabb oldalszakállat növesztettek. Az Illés a Beatles-féle Sgt. Pepper-kabátok magyaros verziójában vehette át a Magyar Rádió és Televízió elnökének nagydíját - a Szabadság-hegyi adótorony dobozba zárt makettjét - a magyar népzenében gyökerező sajátos modern beatstílust kialakító törekvéséért, az Amikor én még kissrác voltam elismeréseként.

Royal szálló – lobby.

Így laktunk mi.

Egy szoba boldogság.

Az 1970-es évek beköszöntével véget ért a táncdalfesztiválok fénykora. Rendeztek ugyan versenyeket, s ezek a későbbiekben is mindig felszínre hoztak néhány slágert és popcsillagot, de a ’60-as évek fesztiváljait övező páratlan közönségsikert már nem tudták megismételni.